Červenec 2012

Summertime....

20. července 2012 v 20:50 | Tia
....Sadness

Sosem szerettem a nyarat.
Nem. Nem a tikkasztó, mindennapos forrósága miatt. Vagy a pihenni sosem vágyó szúnyogok miatt ...
Hanem azért, mert túlságosan magányos hónap.
Mindenki örül és boldog amikor azt mondjuk nyár. De miért? Csak mert mindenki más is örül? Attól hogy nyár van, még nem oldódik meg semmi. Nem lesz jobb élet, nem lesznek gazdagok a szegények, sem egészségesek a gyógyithatatlan betegek. Csak másoljuk a mosolyt. És közben magunkban zokogunk.
Hol ezért, hol azért.
Hiába vannak tökéletes barátaink, vagy családunk. A magány mindig itt olálkodik.
Csendben, csak várva és várva. Készenlétben. Körözve.
Mint egy farkas.
Lehet hogy csak mosolyogsz ezen, vagy tényleg komolyan veszed. Nem tudom. Dönts te.
Én csak azt írom le, amit érzek.

Kiss me hard before you go
Summertime sadness
I just wanted you to know
That baby, you're the best

Where to go and hide?

19. července 2012 v 14:41 | Tia
Mi lehet mostanában az, amiben meg lehet kapaszkodni?
Amit nem tép szét semmi a világon.
Sem az önzés, sem a féltékenység, sem a düh. És az sem, amit én érzek. Talán most lenne a legjobb egyszerűen csak behunyni a szemem, befogni a fülem, és bebújni a paplanom alá, borzosan, nem foglalkozva a külsőmmel. Talán egyáltalán ki sem mászni onnan soha többé.
Mmm ... bárcsak ilyen egyszerű lenne minden.
Mondj valamit! Kérlek! Akármit...
Vagy hallgass.. csak hallgasd.



Fénylő

17. července 2012 v 18:03 | Tia
Tündöklően fénylő,
magányos lélek;
vagy-
(unk)
Mi, mindketten.
suttogó ég alatt
találkoztunk,
színes álomvilágban, s
veled együtt lebegtem.

Pillangók tánca repített
hozzád,
buborékba zárt álom.
Messzi napsütés melegíti
szád;
alattunk bomladozó várrom.
Hol a csillagnyi kétely? 'mi
bemocskolja szavad,
mert belüről rág a métely;
hidd el, helyes út bőven akad.

Egy másodpercre állj csak
meg,
Gondolkozz csöppnyit,
érzed ahogy bensőd
remeg?
Az az ajtó átkot nyit.

Shine bright like a diamond

17. července 2012 v 15:37 | Tia
Aurora borealis.
Hát nem hangzik csodásan? Számomra igen.
Egy álom. Az én álmom, ami talán egyszer majd valósággá válik. Teljesen.
Tegnapelőtt este, ahogy az égbolt végtelen sötétkékje alatt álltam, s a gyomrom idegesen remegett - ami valljuk be, csöppnyi butaságnak tűnik, hisz csak a napszél és az atomok bohóckodása az egész -, mégis varázslatnak látszott.
Látszhatott. Azok számára igen, akik látták.
Az univerzum beteges humorának köszönhetően nem lehettem részese eme csodának.
Miért? Ó, miért pont aznap éjjel volt vihar? Ami úgy dübörgött, hogy az ágyamban ijedten ugrottam fel, mikor az esőcseppek tam-tamot vertek a falon. És én nem látthattam.
Elszomorít. Egészen.